" Írnék, csak nincs miről?" - fogalmazódott meg bennem a gondolat délután negyed egykor, amikor éppen nem érkezett még meg a napi munka a munkáltatómtól.
De tulajdonképpen lenne miről! - pirított rám a legmélyebb belső hang, amit valaha érzékeltem.
Igaza volt. Mert volt miről.
Írni lenne miről, hiszen két nyitott történet elején állok. Pihennek évek óta búslakodva a számítógépem legmélyén egy titkos word dokumentumban rejtve. A kérdés viszont az, hogy vajon miért?
Lusta vagyok? Nem hiszem.
Időbe telne leírni? Igen, biztos.
Nincs hozzá már türelmem? Talán...
De mi váltotta ki belőlem azt, hogy felhagyjak az írással évekkel ezelőtt?
Nem vagyok normális.
Miért venném el magamtól a boldogságot?
Miért venném el magamtól a saját fantáziám csodáját?
Miért nem hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam az öröm, amikor azokat a bizonyos sorokat legépelem?
Biztos mazochista vagyok, vagy nem tudom. Csak azt, hogy valamiért megfosztottam magam az írás csodájától évekre. Itt pislákol bennem a láng, az akarat, de valami ott belül mégsem hagyja, hogy a szavakat "papírra" vessem.
Talán túl sokat gondolkodom azon, hogy mi gondolnak mások? - Jogos felvetés! Szinte biztos.
Számít mit gondolnak mások? - Nem hiszem!
Akkor mi tart vissza? - Én, csak és kizárólag te tartasz vissza!
Talán ez lenne az önelfogadás első lépcsője?
Megadom magamnak azt, amitől boldog lehetek?
Hagyom magam kibontakozni egy más világban?
Megbízom annyira önmagamban, hogy ez megtörténhessen újra?
A válasz.... igen!
Egy rögös út megbarátkozni önmagammal, és magam mögött hagyni azt, ami lehúz. Mert fontos vagyok. A szeretteimnek, a barátaimnak, és önmagamnak leginkább.
Vissza akarok térni ide, mert itt érzem magam igazinak! Amikor megoszthatom másokkal a saját fantáziám rejtelmeit, és egy közös kalandba kezdhetek az olvasóimmal.
Így hát készüljetek... mert visszatértem hamvaiból kitántorgó főnixként. Megrázom magam, és lehull rólam az összes hamu. Mert az vagyok én, aki lenni akarok.