Van ennek az egésznek bármi értelme? Miért töröm magam? Magamért? Másokért?
Nem tudom. Ötletem sincs, hogy igazából mi motivál.
Amikor elkezdtem írni a Beginning of the end első részét, egy furcsa, mégis kellemes érzés vett körbe. Minden időmet és energiámat belefeketettem, hogy megírjam ezt a sorozatot, mégis úgy érzem, hogy semmi értelme nem volt. Nem vagyok vele elégedett, hiba öltem bele az elmúlt fél évben minden energiámat. Mi a franc értelme volt?
Számít mára bármit az az öröm, amit akkor éreztem, amikor éppen a harmadik fejezet végén ötleteltem, hogy mi legyen a következő lépés? Esetleg az, hogy tizenhét órán át ültem a zámítógép előtt, hogy mindent tökéletesen lejegyezzek, amit akartam?
Ha nekem nem, akkor mégis kinek számít ez az egész? Lényeges ez valakinek?
Abban biztos vagyok, hogy nagyon sok mindent adott nekem ez a sorozat, de abban is, hogy legalább ugyanennyit elvett. Talán olyan dolgok között kezdtem párhuzamot vonni, aminek sosem volt értelme.
Ott ültem a kórházban, miközben vérzéscsillapítot kaptam infúzión, és ez volt az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket. Az, hogy amint hazaértem, visszabújhatok a kis világomba, ahol végre úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom. De most, hogy tulajdonképpen vége van, és minden lehetőséget megragadtam, hogy valamilyen úton-módon folytassam, mi maradt nekem?
Fejlődtem valamit? Nem tudom, nem hiszem. Valószínűleg ugyanolyan untatóak az írásaim, mint régen voltak.
Szomorú vagyok, végtelenül szomorú, amiért ennyire negatívan állok ehhez az egészhez, de nem vagyok képes mosolyogni, mert valami nem jó.
Az elmúlt időszakban mindent beletettem ebbe, az időmet, a szívemet, a lelkemet, mégsem tökéletes, nem jó. Valami nem jó és nem tudom, hogy mi nem jó. Nem segít senki és semmi. Egyedül kell rájönnöm. Megtanulhattam volna már, hogy sosem lesz senki, aki kézen fog, és azt mondja, hogy "gyerünk, meg tudod csinálni". Ideje lenne megtanulnom önmagam legjobb barátja lenni, de mégis hogy lehetnék erre képes, mikor annyira utálom magam, mint más a legádázabb ellenségét?
Nem vagyok rendben magammal, így mások sem lehetnek rendben velem. Sok lesz a szóismétlés, ja. De leszarom.
Szóval, tulajdonképpen miért érte meg nekem ez az egész? Számít bármit az a sok elejtett könnycsepp, vagy csak a menekülés lebegett a szemem előtt, amit a valóság elől akartam megtenni?
A sok fájdalom, ami ért ebben az évben bezárható egy történetbe? Érdekel ez bárkit egyáltalán?
Vannak napok, amikor elhiszem, hogy igen, de a mai nem az a nap. Ma valamiért nem hiszek magamban, ahogy abban sem, hogy van értelme folytatni ezt az egészet, ami fél éven át mozgatott.
Emlékszem azokra a könnycseppekre, amelyeket akkor hullattam, amikor befejeztem az első könyvet. Mosolyogva sírtam a Mudfield - Hullócsillagok című számára, és nem voltam egyedül, mert velem volt a kisbabám. Aztán elhagyott ő is, mint mindenki más ebben a kicseszett életben.
Úgyhogy talán nem maradt más választásom, mint elmenekülni. A gondok és fájdalom elől, amik minden egyes másodpercben ott keringtek bennem, amikor nem a fantasy világomban voltam, ahol én mozgattam a szálakat.
De meddig csinálhatja ezt egy ember? Meddig zárkózhat be önagába, hogy ne kelljen szembesülni azzal, ami körülötte van? Ez nem megoldás, ez már inkább egy kicseszett függőséggé alakult, ami legalább olyan rossz hatással van az életemre, mint a dohányzás vagy a depresszió.
Ordítok, belül és kívül is. Sírok, mert másra nem vagyok képes. Többé nincs menekvés, mert nincs hova menekülni. Nincs semmi, mert nem maradt semmim, csak én és a láthatatlan gyászom, ami a nap minden egyes órájában hurokként csavarodik a nyakamra, és én már csak azt várom, hogy mikor vágja el végre valaki vagy valami azt a kibaszott kötelet, hogy végre fellélegezhessek. Vajon valaha megtörténik? Nem tudom, de remélem, hogy egy napon megtörténik és felszabadul a lelkem.
A sötét lelkem, ami annyi fájdalmat hordoz magában lassan hat éve, hogy csodálom azt, hogy még itt vagyok és lélegzem.
Leírtam ezeket, és úgy érzem, hogy egy fokkal talán jobb. Már a könnyeim sem hullanak olyan intenzitásban, mint az írás kezdeténél. Akkor ez azt jelentené, hogy van értelme? Van értelme adni magamból másoknak egy icike-picike darabot, amit egy könyvbe öntöttem bele?
Hiszen az írásunk lényegében mi vagyunk. Egy apró darab a szívünkből, amit odanyújtunk mások felé, és várjuk, hogy mosolyogva elfogadják.
Én legalábbis ezt tettem, és reménykedem benne, hogy ezzel megláthatták azt, aki én vagyok valójában. Az ember, akit elbújtattam a karaktereim álarcába.
Húúú, hát... ennyi.