Nem tudom, mi

 Miért írok?

Mert menekülnöm kell.

Mit jelent számomra az írás?

Menekülést. 

Menekülést az életből, egy olyan világba, ahol minden az enyém. Egy hely, ahol a vége én irányíthatok, ahol a kezemben tarthatom a dolgokat. 

Sajnos a valóság nem kegyelmez. Ezt már régen megtanultam. 

Az élet túl sok leckét adott, és most itt vagyok, huszonöt évesen célok és motiváció nélkül.

Menekülnöm kell.

Valahogy a való világban mindig kicsúszik az irányítás a kezem közül.

Amikor ott vagyok a könyveimben, valaki teljesen mássá válhatok. Belebújhatok az általam jónak vélt karakterek bőrébe, és átélhetem a sorsukat.

Általában olyan sorsokat, amik fájdalmasak – hiszen az élet is az –, mégis minden jóra fordul. Van szeretet, remény, fejlődés és szerelem.

Az életem sivár, unalmas, egyhangú. Nem szeretek élni. Nem élvezem.

Ezért inkább beleteszem a könyveim szereplőit olyan helyzetekbe, ahonnan utána ki is húzhatom őket, hiszen én vagyok az Istenük. 

Isten...

A hitem már régen elhagyott.

Vagy talán sosem volt.

De akkor mi vagyok én?

Egy megtörtént, depressziós, sebekkel teli valaki, aki kívülről mosolyog, de belül megtört. 

Eltörtem.

Sajnos hajlamos vagyok az önsajnáltatásra, de azt hiszem, ez már egy egészen más szint. Nem sajnálom magam, inkább szánom, amiért ennyire gyenge, jellemtelen és szürke vagyok.

Egy apró porszem, aki még a közeli családtagjai sem kedvelik különösebben.

A kapcsolatom, a szívem, a családom rokokban.

Nem maradt semmim. 

És valahogy mindig ott kötök ki, hogy én vagyok és te. Azaz te és én, csak mi ketten. Én és a magányom. Önmagam és én. Az örök kettős. Az egyetlen igaz személy, akire számíthatok, és sosem fog elhagyni. 

Azonban a legnagyobb ellenségem is, mert képtelen vagyok megküzdeni a személyiségem negatívumaival. Hangulatember lévén borzalmasan viselkedem egyes helyzetekbe, ugyanakkor hamar elkap a bűntudat, és békülni szeretnék.

Elviselhetetlen vagyok, egy igazi sorscsapás mindenki számára.

Sosem akartam megszületni, mégis kikevertek abban a rohadt kémcsőben, mert a szüleim gyerekere vágytak.

Hát, itt vagyok, emberek.

Egy megtört, elhanyagolt szerencsétlen, aki elvesztette az összes motivációját és az emberekbe vetett hitét...

Mi maradt nekem?

A saját kis világom, ahol önmagam lehetek, ahol érezhetek és létezhetek. Persze egyik karakterem sem én vagyok, csak ideiglenesen belemászom a börükbe.

Nem véletlenül van Nathanielnek kék szeme és barna haja. Mindig is ez volt az ideálom, de mire számíthat egy kövér, rusnya nő? Semmire.

Beérem azzal, ami van. Barna hajjal és zöld szemmel. Egyébként az is rendben van, nincs vele bajom, mert nem a külsőnk határoz meg minket, inkább a belsőnk és a tetteink.

Érzékelhetően csapongó ez az írás. 

Miért?

Mert ilyen a személyiségem. Ez vagyok én!

Pontosan így söpörnek át rajtam a kurva érzések, amiket bárcsak ki tudnék kapcsolni, hogy egy másodpercre végre nyugtom legyen.

A lényeg, hogy még mindig egyedül vagyok, és csak ez maradt nekem. Az írás öröme, a menekülés, mert ezt szeretem. 

Megtaláltam valamiben magam, amiben kicsit sem vagyok kimagasló, de... szeretem, basszus!

Szeretek írni, szeretek adni, mégsem teljesedhetek ki soha, mert a jól felkent maszk mögött egy sértett kislány lakozik, akit világ életében halálra csúfoltak.

Nincs önbizalmam. Honnan is volna?

Sosem voltam népszerű, se jó fej. Az egyetlen fegyverem a szarkazmusom és a humorom, ami... talán elfogadható.

Vagy nem? Ki tudja.

Teljesen eltértem az eredeti témámtól, de egyszerűen annyira zaklatott vagyok azért, mert senki sem ért meg a környezetemben, hogy nem tehetek mást, csak írok.

Írok, mert ki kell adnom magamból azt a rengeteg fájdalmat, ami nap, mint nap összegyűlik bennem. 

Kikészültem.

Teljesen kikészültem, és nem segít senki, mert nem érdekel senkit.

Irigylem azokat az embereket, akiknek vannak barátaik és olyan családjuk, akik képesek őszintén törődni. Képesek megnyílni egymásnak, és odaállni, ha baj van, mert figyelnek, és észreveszik a jeleket.

Olykor a legmosolygósabb, poénosabb ember van a legmélyebben. Sajnos sosem tudhatjuk.

Én is rejtegetem a bennem szunnyadó negativitást és fájdalmat, mert próbálom elhinni, hogy méltó vagyok egy jobb életre és a szeretetre, mégsem sikerül sokszor, ahogy éppen most sem, ezért írok ennyi felesleges mondatot, amit soha senki sem fog elolvasni.

Összességében, azt hiszem, pánikolok és megtörtem, de... nem adom fel, mert az nem én lennék.

(A szöveg brutál kicsapong, szomorú, nyálas, még idegesítően önsajnáltatós is, mégis ezt érzem. Viszont... valahogy mindig pozitív lesz a vége, mert igyekszem ehhez tartani magam. )