Te és én

Magány. A rettegett szó, akitől mindenki ódzkodik. De vajon miért?
Mi annyira rossz a magányban? 
Talán a kritikus csend, ami körülölel mardosó gondolataid zuhatagában? 
Igen, szerintem ez a válasz.
Egyedül lenni olyan, mintha folyton egy falhoz beszélnél. 
Nincs, aki válaszoljon.
Nincs, aki meghallgasson.
Egyedül.
Egyedül egy világban, ahol nem ért meg senki.
Magányosan egy olyan helyen, ahol nem hall senki.
Ordítasz belülről, mert fáj.
Mosolyogsz kívülről, mert mást nem tudsz.
Egy hamis álarc, amit mind viselünk.
Egy olyan maszk, amit mi csak műmosolynak nevezünk.
Feltesszük a kérdést: ki ért meg minket?
Senki...
Hiszen nincs itt senki.
Nem lát senki.
Nem hall senki.
Csak mi vagyunk a borús, sötét falak között. Én és én. Csak mi ketten.
Egy örök románc, amit senki sem szakíthat el.
Mert mi vagyunk egy kerek egész.

Egy olyan egész, amit senki sem ismer igazán.
Egy belső hang, aki ordít.
Egy fáradt, bús hang.
Néma sikoly, akit senki sem vesz észre.
Kérlelő pillantás, mit senki sem lát.
Ezek vagyunk mi: önmagunk. 
Csak egy ember, egy kimerült ember.
Olyan, kinek nincs többé gondja.
Ha volna is, kit zavarna?
Senkit. 
Hisz nincs itt senki!
Csak te és és én. Én és én. Mi ketten.
Mi ketten a világ ellen.
Itt az idő szeretni, ki mi vagyunk.
Mert más sosem lesz.
Csak. Mi. Ketten.
Te és én. Én és én.
A világ bús dallamát hallva, mi maradunk bátrak.
Mert mi képesek vagyunk rá.
Más nem segít.
Csak te, azaz én. 
Te vagy én, én meg te. 
Mi vagyunk az egyedül.
Összetartozunk.
A magány látomásán át, mi mindent megteszünk.
Együtt jutunk ki innen. Te és én.
Mert nekem te vagy, neked meg én.
Az örök körforgás, és még mindig csak mi vagyunk.
Mert sosem lesz más, csak te és én.