Izé

Néma ordítás. Egy halk segélykérés, mely nem jut el senkihez. Jelek, amit senki sem vesz észre. Halk suttogás, de senki sem hallja. 

Miért kerül annyira sokba figyelni egy kicsit a másikra? Észre venni azt, hogy valami nincs rendben vele. 
Miért kell elnyomi? Belerúgni? Elfojtani? 

Bármely emberi kapcsolatnak alapvetően pozitívnak kellene lennie, de a legtöbb esetben az egyik fél elnyomásban él, mert képtelen kitörni abból, hogy úgy táncoljon, ahogy a másik fütyül. 

Sokszor éreztem már magam így életem során. Nehéz megbarátkozni introvertáltként az emberekkel, és a külvilág erős behatásával. Sokszor átgázolnak rajtam. Nem engedik, hogy egy kicsit rólam legyen szó, pedig néha csak erre lenne szükség. Arra, hogy valaki megfogja a kezed, és meghallgasson. 

Mindenkinek jól esik egy kis törődés, de az esetek nagy százalékában a törődőbb fél elnyomásban él. Akár barátság, akár párkapcsolat. Teljességgel mindegy. 

Az erősebb, dominánsabb, makacsabb fél akarata teljesül. 

Amikor felhozol valamit egy beszélgetésben, de ez igazából nem érdekli a másikat, csak rávág egy sablon mondatot, és akkor úgy érzed, már megint le vagy szarva. Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor történt már meg velem. Figyelemre vágyom, de nem egy közönség elé akarok kiállni, szónokolni, beszédet mondani. Mindössze azt szeretném, hogy egyenrangú félként kezeljenek. Vajon miért olyan nehéz ez? Egyes emberek miért terelik állandóan a témát magukra? Te mitől vagy sokkal fontosabb, mint én? 

Nyilván, értem. A te problémáid sokkal meghatározóbbak. Neked. Nekem pedig a sajátom, hiszen mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, ugyanis tisztában vagyunk vele, hogy ezt nekünk kell megoldani. Nem fog senki sem segíteni, maximum csak egy kicsit.

Figyeljünk egymásra, még akkor is, ha az adott témához nincsen kedvünk. Elképzelhető, hogy az abban a percben, amikor szó esik róla, a másiknak a világot jelentheti. NE csak magunkról szóljon minden, nyissunk a másik felé.

Én mindig olyan ember voltam, aki a sok önutálat miatt mások gondjait előtérbe helyezte. Sokkal fontosabbnak érezte, hogy azzal törődjön, mire van szüksége a barátainak, párjának. De eljutottam arra a pontra, hogy most nekem lenne szükségem hallgatóságra. 

Mindössze annyira, hogy valaki megkérdezze: Hogy vagy? Nyomja valaki a lelked?

Ez nyilván nem fog megtörténni, de a remény hal meg utoljára, aztán bevágok egy Nutellás kenyeret, mert mint az előző írásomban említettem. Te és én, azaz én és én, mi vagyunk egy kerek egész. Mert sosem lesz más, csak mi ketten, és a magány.