Végre kiírtam...

Elvetéltem.

Igen, azt hiszem, eljött az ideje, hogy beszéljek róla. Talán segíthet az, ha kiírom magamból a dolgokat, mert valahogy nem jutok túl rajtuk. 

Mióta az eszemet tudom, egy kisbabára vágyom. Számomra nem a kor számított sosem, így akár 18 évesen is bevállaltam volna ezt a dolgot. Már azt mondom, hogy szerencse, hogy nem így lett. Azonban most, majd huszonöt évesen az év elején teherbe estem. Ott volt a babám, hetekig ott volt. Aztán egyszer csak már nem.

Az első gondolatom, amikor megtudtam, hogy a baba elment, már nem emlékszem, hogy mi volt. Sokkolva sétáltam ki a rendelőből, és elrebegtem a páromnak, hogy a kisbabánk nincs többé. (Természetesen ennek van egy véres előzménye, ahol a profi orvos szerint még élt a baba, de mindegy, ebbe nem mennék bele részletesen.)

Egyikünk sem sírt. Többnyire hallgattunk, és azon morfondíroztunk, hogy "persze, miért is történne egyszer valami úgy az életben, ahogy mi szeretnénk"? Már hozzászokhattunk volna, hogy általában nem úgy alakul az életünk, ahogy mi azt eltervezzük. Szomorú, de ez a valóság. Mindketten akartuk a gyereket, de nem jött össze.

Hazafelé az autóban sírtam el magam először. A tagadás és hitetlenkedés után jött a döbbenet. Az érzelmek, a lelki fájdalom, és akkor már tudtam, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. 

Miután beléptünk a lakásba, nagyon hosszan beszélgettünk. Még Isten is feljött, és az, ha létezik, mégis miért hagyja, hogy ilyen tragédia megtörténjen? Miért nem hagyja, hogy egyszerűen csak boldogok legyünk? Persze butaság a valláshoz kapcsolni ezt az eseményt, hiszen semmi köze hozzá.

Aznap éjjel egy percet sem aludtam, kizárólag csak zokogtam. Mert fájt. Elmondhatatlanul fájt. Nem kívánom senkinek azt, amin akkor én keresztülmentem. Az a mérhetetlen kétségbeesés, amikor ráeszmélsz, hogy a hosszas próbálkozás után megfogant magzat nincs többé. Pedig vártad. Te és a családod is. Mert akartuk őt, szerettük őt. De máshogy alakult.

Elképesztő, de így lassan öt hónap elteltével képes vagyok instant sírás nélkül legépelni ezeket a sorokat. Miért? Mert azt hiszem, kilábaltam a depresszióból, ami májusban rám telepedett. Abban az időben nem bírtam aludni, se enni. Egy könyv írásába temetkeztem. Az volt az én mentsváram, a megmentőm, ugyanis amikor a saját fantasy világomban tartózkodtam a karaktereimmel, akkor mosolyogtam. Jól éreztem magam, és nem gondoltam arra, ami a valóságban történt. Hogy segített-e? Igen! Nagyon nagy terhet vett le a vállamról az, hogy el tudtam bújni valahol. Egy olyan helyen, ahol én irányítom az eseményeket, és csak akkor történnek rossz dolgok, amikor azt én akarom. Akár egy kisebb terápiának is fel lehetett fogni ezt, mert segített.

Persze emiatt az adott könyvsorozat elmondhatatlanul közel áll a szívemhez. Nagyon sokszor a kisbabámként emlegetem, mert tulajdonképpen az. Az én alkotásom, az én gondolataim, az én művem és az én menekülési helyszínem. 

A könyvön kívül van még valaki, akiről említést kell itt tennem. Ő pedig nem más, mint az én drága internetes feleségem, akinek az érkezésével elkezdtem még jobban kimászni a befordult világomból. Hálás vagyok neki, mert ő neki sikerült az, ami a környezetemnek nem. Rávett arra, hogy ne írjam 17 órán keresztül a közel 1.000.000 szót számláló könyvsorozatom, beszélgetni kezdtünk és szép lassan, de eljutottunk a mai napig. 

Furcsa út, talán sokak számára ez érthetetlen, de nekem a világot jelentette ebben a nehéz évben az, hogy volt hova menekülnöm, majd megismertem a kedves barátnőmet, akivel a mai napig minden nap órákat beszélgetünk. Úgyhogy igen. Ha nem lenne a Beginning of the end, akkor nem lennék jelen Wattpadon, és nem ismertem volna meg őt sem. Akkor akár írhatjuk ezt is a könyv számlájára. :D

Jól esett kiírni magamból ezeket a sorokat, amiket nagyon kevesen tudnak a családomon kívül rólam. Viszont nem ciki túlélni valamit, ami elképesztő lelki fájdalmat okozott a számomra. Vállalom, hogy ez történt, és itt és most leszögezem, hogy a jövőbe tekintek. Nem a múlton rágódom, mert kizárólag az vezet előre, ha elfogadjuk a múltat, megéljük a jelent, és mosolyogva várjuk a jövőt, még akkor is, ha némileg sejtjük, sosem változik semmi.