Végre kiírtam...

Elvetéltem.

Igen, azt hiszem, eljött az ideje, hogy beszéljek róla. Talán segíthet az, ha kiírom magamból a dolgokat, mert valahogy nem jutok túl rajtuk. 

Mióta az eszemet tudom, egy kisbabára vágyom. Számomra nem a kor számított sosem, így akár 18 évesen is bevállaltam volna ezt a dolgot. Már azt mondom, hogy szerencse, hogy nem így lett. Azonban most, majd huszonöt évesen az év elején teherbe estem. Ott volt a babám, hetekig ott volt. Aztán egyszer csak már nem.

Az első gondolatom, amikor megtudtam, hogy a baba elment, már nem emlékszem, hogy mi volt. Sokkolva sétáltam ki a rendelőből, és elrebegtem a páromnak, hogy a kisbabánk nincs többé. (Természetesen ennek van egy véres előzménye, ahol a profi orvos szerint még élt a baba, de mindegy, ebbe nem mennék bele részletesen.)

Egyikünk sem sírt. Többnyire hallgattunk, és azon morfondíroztunk, hogy "persze, miért is történne egyszer valami úgy az életben, ahogy mi szeretnénk"? Már hozzászokhattunk volna, hogy általában nem úgy alakul az életünk, ahogy mi azt eltervezzük. Szomorú, de ez a valóság. Mindketten akartuk a gyereket, de nem jött össze.

Hazafelé az autóban sírtam el magam először. A tagadás és hitetlenkedés után jött a döbbenet. Az érzelmek, a lelki fájdalom, és akkor már tudtam, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. 

Miután beléptünk a lakásba, nagyon hosszan beszélgettünk. Még Isten is feljött, és az, ha létezik, mégis miért hagyja, hogy ilyen tragédia megtörténjen? Miért nem hagyja, hogy egyszerűen csak boldogok legyünk? Persze butaság a valláshoz kapcsolni ezt az eseményt, hiszen semmi köze hozzá.

Aznap éjjel egy percet sem aludtam, kizárólag csak zokogtam. Mert fájt. Elmondhatatlanul fájt. Nem kívánom senkinek azt, amin akkor én keresztülmentem. Az a mérhetetlen kétségbeesés, amikor ráeszmélsz, hogy a hosszas próbálkozás után megfogant magzat nincs többé. Pedig vártad. Te és a családod is. Mert akartuk őt, szerettük őt. De máshogy alakult.

Elképesztő, de így lassan öt hónap elteltével képes vagyok instant sírás nélkül legépelni ezeket a sorokat. Miért? Mert azt hiszem, kilábaltam a depresszióból, ami májusban rám telepedett. Abban az időben nem bírtam aludni, se enni. Egy könyv írásába temetkeztem. Az volt az én mentsváram, a megmentőm, ugyanis amikor a saját fantasy világomban tartózkodtam a karaktereimmel, akkor mosolyogtam. Jól éreztem magam, és nem gondoltam arra, ami a valóságban történt. Hogy segített-e? Igen! Nagyon nagy terhet vett le a vállamról az, hogy el tudtam bújni valahol. Egy olyan helyen, ahol én irányítom az eseményeket, és csak akkor történnek rossz dolgok, amikor azt én akarom. Akár egy kisebb terápiának is fel lehetett fogni ezt, mert segített.

Persze emiatt az adott könyvsorozat elmondhatatlanul közel áll a szívemhez. Nagyon sokszor a kisbabámként emlegetem, mert tulajdonképpen az. Az én alkotásom, az én gondolataim, az én művem és az én menekülési helyszínem. 

A könyvön kívül van még valaki, akiről említést kell itt tennem. Ő pedig nem más, mint az én drága internetes feleségem, akinek az érkezésével elkezdtem még jobban kimászni a befordult világomból. Hálás vagyok neki, mert ő neki sikerült az, ami a környezetemnek nem. Rávett arra, hogy ne írjam 17 órán keresztül a közel 1.000.000 szót számláló könyvsorozatom, beszélgetni kezdtünk és szép lassan, de eljutottunk a mai napig. 

Furcsa út, talán sokak számára ez érthetetlen, de nekem a világot jelentette ebben a nehéz évben az, hogy volt hova menekülnöm, majd megismertem a kedves barátnőmet, akivel a mai napig minden nap órákat beszélgetünk. Úgyhogy igen. Ha nem lenne a Beginning of the end, akkor nem lennék jelen Wattpadon, és nem ismertem volna meg őt sem. Akkor akár írhatjuk ezt is a könyv számlájára. :D

Jól esett kiírni magamból ezeket a sorokat, amiket nagyon kevesen tudnak a családomon kívül rólam. Viszont nem ciki túlélni valamit, ami elképesztő lelki fájdalmat okozott a számomra. Vállalom, hogy ez történt, és itt és most leszögezem, hogy a jövőbe tekintek. Nem a múlton rágódom, mert kizárólag az vezet előre, ha elfogadjuk a múltat, megéljük a jelent, és mosolyogva várjuk a jövőt, még akkor is, ha némileg sejtjük, sosem változik semmi.

Izé

Néma ordítás. Egy halk segélykérés, mely nem jut el senkihez. Jelek, amit senki sem vesz észre. Halk suttogás, de senki sem hallja. 

Miért kerül annyira sokba figyelni egy kicsit a másikra? Észre venni azt, hogy valami nincs rendben vele. 
Miért kell elnyomi? Belerúgni? Elfojtani? 

Bármely emberi kapcsolatnak alapvetően pozitívnak kellene lennie, de a legtöbb esetben az egyik fél elnyomásban él, mert képtelen kitörni abból, hogy úgy táncoljon, ahogy a másik fütyül. 

Sokszor éreztem már magam így életem során. Nehéz megbarátkozni introvertáltként az emberekkel, és a külvilág erős behatásával. Sokszor átgázolnak rajtam. Nem engedik, hogy egy kicsit rólam legyen szó, pedig néha csak erre lenne szükség. Arra, hogy valaki megfogja a kezed, és meghallgasson. 

Mindenkinek jól esik egy kis törődés, de az esetek nagy százalékában a törődőbb fél elnyomásban él. Akár barátság, akár párkapcsolat. Teljességgel mindegy. 

Az erősebb, dominánsabb, makacsabb fél akarata teljesül. 

Amikor felhozol valamit egy beszélgetésben, de ez igazából nem érdekli a másikat, csak rávág egy sablon mondatot, és akkor úgy érzed, már megint le vagy szarva. Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor történt már meg velem. Figyelemre vágyom, de nem egy közönség elé akarok kiállni, szónokolni, beszédet mondani. Mindössze azt szeretném, hogy egyenrangú félként kezeljenek. Vajon miért olyan nehéz ez? Egyes emberek miért terelik állandóan a témát magukra? Te mitől vagy sokkal fontosabb, mint én? 

Nyilván, értem. A te problémáid sokkal meghatározóbbak. Neked. Nekem pedig a sajátom, hiszen mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, ugyanis tisztában vagyunk vele, hogy ezt nekünk kell megoldani. Nem fog senki sem segíteni, maximum csak egy kicsit.

Figyeljünk egymásra, még akkor is, ha az adott témához nincsen kedvünk. Elképzelhető, hogy az abban a percben, amikor szó esik róla, a másiknak a világot jelentheti. NE csak magunkról szóljon minden, nyissunk a másik felé.

Én mindig olyan ember voltam, aki a sok önutálat miatt mások gondjait előtérbe helyezte. Sokkal fontosabbnak érezte, hogy azzal törődjön, mire van szüksége a barátainak, párjának. De eljutottam arra a pontra, hogy most nekem lenne szükségem hallgatóságra. 

Mindössze annyira, hogy valaki megkérdezze: Hogy vagy? Nyomja valaki a lelked?

Ez nyilván nem fog megtörténni, de a remény hal meg utoljára, aztán bevágok egy Nutellás kenyeret, mert mint az előző írásomban említettem. Te és én, azaz én és én, mi vagyunk egy kerek egész. Mert sosem lesz más, csak mi ketten, és a magány. 

Te és én

Magány. A rettegett szó, akitől mindenki ódzkodik. De vajon miért?
Mi annyira rossz a magányban? 
Talán a kritikus csend, ami körülölel mardosó gondolataid zuhatagában? 
Igen, szerintem ez a válasz.
Egyedül lenni olyan, mintha folyton egy falhoz beszélnél. 
Nincs, aki válaszoljon.
Nincs, aki meghallgasson.
Egyedül.
Egyedül egy világban, ahol nem ért meg senki.
Magányosan egy olyan helyen, ahol nem hall senki.
Ordítasz belülről, mert fáj.
Mosolyogsz kívülről, mert mást nem tudsz.
Egy hamis álarc, amit mind viselünk.
Egy olyan maszk, amit mi csak műmosolynak nevezünk.
Feltesszük a kérdést: ki ért meg minket?
Senki...
Hiszen nincs itt senki.
Nem lát senki.
Nem hall senki.
Csak mi vagyunk a borús, sötét falak között. Én és én. Csak mi ketten.
Egy örök románc, amit senki sem szakíthat el.
Mert mi vagyunk egy kerek egész.

Egy olyan egész, amit senki sem ismer igazán.
Egy belső hang, aki ordít.
Egy fáradt, bús hang.
Néma sikoly, akit senki sem vesz észre.
Kérlelő pillantás, mit senki sem lát.
Ezek vagyunk mi: önmagunk. 
Csak egy ember, egy kimerült ember.
Olyan, kinek nincs többé gondja.
Ha volna is, kit zavarna?
Senkit. 
Hisz nincs itt senki!
Csak te és és én. Én és én. Mi ketten.
Mi ketten a világ ellen.
Itt az idő szeretni, ki mi vagyunk.
Mert más sosem lesz.
Csak. Mi. Ketten.
Te és én. Én és én.
A világ bús dallamát hallva, mi maradunk bátrak.
Mert mi képesek vagyunk rá.
Más nem segít.
Csak te, azaz én. 
Te vagy én, én meg te. 
Mi vagyunk az egyedül.
Összetartozunk.
A magány látomásán át, mi mindent megteszünk.
Együtt jutunk ki innen. Te és én.
Mert nekem te vagy, neked meg én.
Az örök körforgás, és még mindig csak mi vagyunk.
Mert sosem lesz más, csak te és én.

Nem elég

 Amikor akarod, csinálod, de tudod, hogy nem elég jó, amit csinálsz, az egy különösen kegyetlen perc.

Te csak próbálkozol, de hiába, mert senki sem értékeli eléggé a befektetett munkád. Egy csődtömegnek érzed magad, pedig élvezed, szereted, amit csinálsz. Mégsem elég. 

A fájdalom valós, mikor bírálják azt, amibe hónapokat öltél. Elfogadod, mert biztos jobban tudják. De neked mégis rengeteget jelent. 

Arra buzdítanak, hogy tégy valami mást, fejlődj. Próbálkozol, ismét, de mégsem elég. Semmi sem elég. 

Talán ideje lenne a saját elvárásaid szerint élni, mindössze magadnak megfelelni, de mégis úgy érzed, hogy lehetetlen. Mi a megoldás? Van egyáltalán?

Amikor beleölsz valami időt és energiát, mégsem lesz elég jó. Amikor tudod, hogy amit csináltál, az egy bizonyos szint felett van, de mégsem tökéletes. Persze, sosem lesz az, de elvárod magadtól, hogy az legyen. 

Természetesen lehet, csak te látod így, és közben egy nagy adag szarkupac, amit létrehoztál. Büszke akarsz lenni a munkádra, de képtelen vagy rá, mert hiába csináltad meg, még mindig nem elég jó. 

Hogy hol keresendő az örök körfogásból a kiút? Ötletem sincs!

Mindössze annyit tudok, hogy bármit is teszek, sosem lesz elég se magamnak, se másnak.

Mi értelme?

Van ennek az egésznek bármi értelme? Miért töröm magam? Magamért? Másokért? 
Nem tudom. Ötletem sincs, hogy igazából mi motivál. 

Amikor elkezdtem írni a Beginning of the end első részét, egy furcsa, mégis kellemes érzés vett körbe. Minden időmet és energiámat belefeketettem, hogy megírjam ezt a sorozatot, mégis úgy érzem, hogy semmi értelme nem volt. Nem vagyok vele elégedett, hiba öltem bele az elmúlt fél évben minden energiámat. Mi a franc értelme volt? 

Számít mára bármit az az öröm, amit akkor éreztem, amikor éppen a harmadik fejezet végén ötleteltem, hogy mi legyen a következő lépés? Esetleg az, hogy tizenhét órán át ültem a zámítógép előtt, hogy mindent tökéletesen lejegyezzek, amit akartam? 

Ha nekem nem, akkor mégis kinek számít ez az egész? Lényeges ez valakinek? 

Abban biztos vagyok, hogy nagyon sok mindent adott nekem ez a sorozat, de abban is, hogy legalább ugyanennyit elvett. Talán olyan dolgok között kezdtem párhuzamot vonni, aminek sosem volt értelme. 

Ott ültem a kórházban, miközben vérzéscsillapítot kaptam infúzión, és ez volt az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket. Az, hogy amint hazaértem, visszabújhatok a kis világomba, ahol végre úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom. De most, hogy tulajdonképpen vége van, és minden lehetőséget megragadtam, hogy valamilyen úton-módon folytassam, mi maradt nekem? 

Fejlődtem valamit? Nem tudom, nem hiszem. Valószínűleg ugyanolyan untatóak az írásaim, mint régen voltak. 

Szomorú vagyok, végtelenül szomorú, amiért ennyire negatívan állok ehhez az egészhez, de nem vagyok képes mosolyogni, mert valami nem jó. 

Az elmúlt időszakban mindent beletettem ebbe, az időmet, a szívemet, a lelkemet, mégsem tökéletes, nem jó. Valami nem jó és nem tudom, hogy mi nem jó. Nem segít senki és semmi. Egyedül kell rájönnöm. Megtanulhattam volna már, hogy sosem lesz senki, aki kézen fog, és azt mondja, hogy "gyerünk, meg tudod csinálni". Ideje lenne megtanulnom önmagam legjobb barátja lenni, de mégis hogy lehetnék erre képes, mikor annyira utálom magam, mint más a legádázabb ellenségét? 

Nem vagyok rendben magammal, így mások sem lehetnek rendben velem. Sok lesz a szóismétlés, ja. De leszarom.

Szóval, tulajdonképpen miért érte meg nekem ez az egész? Számít bármit az a sok elejtett könnycsepp, vagy csak a menekülés lebegett a szemem előtt, amit a valóság elől akartam megtenni? 
A sok fájdalom, ami ért ebben az évben bezárható egy történetbe? Érdekel ez bárkit egyáltalán? 

Vannak napok, amikor elhiszem, hogy igen, de a mai nem az a nap. Ma valamiért nem hiszek magamban, ahogy abban sem, hogy van értelme folytatni ezt az egészet, ami fél éven át mozgatott. 

Emlékszem azokra a könnycseppekre, amelyeket akkor hullattam, amikor befejeztem az első könyvet. Mosolyogva sírtam a Mudfield - Hullócsillagok című számára, és nem voltam egyedül, mert velem volt a kisbabám. Aztán elhagyott ő is, mint mindenki más ebben a kicseszett életben.

Úgyhogy talán nem maradt más választásom, mint elmenekülni. A gondok és fájdalom elől, amik minden egyes másodpercben ott keringtek bennem, amikor nem a fantasy világomban voltam, ahol én mozgattam a szálakat. 

De meddig csinálhatja ezt egy ember? Meddig zárkózhat be önagába, hogy ne kelljen szembesülni azzal, ami körülötte van? Ez nem megoldás, ez már inkább egy kicseszett függőséggé alakult, ami legalább olyan rossz hatással van az életemre, mint a dohányzás vagy a depresszió.

Ordítok, belül és kívül is. Sírok, mert másra nem vagyok képes. Többé nincs menekvés, mert nincs hova menekülni. Nincs semmi, mert nem maradt semmim, csak én és a láthatatlan gyászom, ami a nap minden egyes órájában hurokként csavarodik a nyakamra, és én már csak azt várom, hogy mikor vágja el végre valaki vagy valami azt a kibaszott kötelet, hogy végre fellélegezhessek. Vajon valaha megtörténik? Nem tudom, de remélem, hogy egy napon megtörténik és felszabadul a lelkem. 

A sötét lelkem, ami annyi fájdalmat hordoz magában lassan hat éve, hogy csodálom azt, hogy még itt vagyok és lélegzem. 

Leírtam ezeket, és úgy érzem, hogy egy fokkal talán jobb. Már a könnyeim sem hullanak olyan intenzitásban, mint az írás kezdeténél. Akkor ez azt jelentené, hogy van értelme? Van értelme adni magamból másoknak egy icike-picike darabot, amit egy könyvbe öntöttem bele? 

Hiszen az írásunk lényegében mi vagyunk. Egy apró darab a szívünkből, amit odanyújtunk mások felé, és várjuk, hogy mosolyogva elfogadják. 
Én legalábbis ezt tettem, és reménykedem benne, hogy ezzel megláthatták azt, aki én vagyok valójában. Az ember, akit elbújtattam a karaktereim álarcába. 

Húúú, hát... ennyi.

Az vagyok én, aki lenni akarok

" Írnék, csak nincs miről?" - fogalmazódott meg bennem a gondolat délután negyed egykor, amikor éppen nem érkezett még meg a napi munka a munkáltatómtól.
 
De tulajdonképpen lenne miről! - pirított rám a legmélyebb belső hang, amit valaha érzékeltem.
Igaza volt. Mert volt miről.

Írni lenne miről, hiszen két nyitott történet elején állok. Pihennek évek óta búslakodva a számítógépem legmélyén egy titkos word dokumentumban rejtve. A kérdés viszont az, hogy vajon miért?
Lusta vagyok? Nem hiszem.
Időbe telne leírni? Igen, biztos.
Nincs hozzá már türelmem? Talán...
De mi váltotta ki belőlem azt, hogy felhagyjak az írással évekkel ezelőtt? 
Nem vagyok normális. 
Miért venném el magamtól a boldogságot?
Miért venném el magamtól a saját fantáziám csodáját?
Miért nem hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam az öröm, amikor azokat a bizonyos sorokat legépelem?
Biztos mazochista vagyok, vagy nem tudom. Csak azt, hogy valamiért megfosztottam magam az írás csodájától évekre. Itt pislákol bennem a láng, az akarat, de valami ott belül mégsem hagyja, hogy a szavakat "papírra" vessem. 
Talán túl sokat gondolkodom azon, hogy mi gondolnak mások?  - Jogos felvetés! Szinte biztos. 
Számít mit gondolnak mások? - Nem hiszem!
Akkor mi tart vissza? - Én, csak és kizárólag te tartasz vissza!
Talán ez lenne az önelfogadás első lépcsője?
Megadom magamnak azt, amitől boldog lehetek? 
Hagyom magam kibontakozni egy más világban? 
Megbízom annyira önmagamban, hogy ez megtörténhessen újra?
A válasz.... igen!
Egy rögös út megbarátkozni önmagammal, és magam mögött hagyni azt, ami lehúz. Mert fontos vagyok. A szeretteimnek, a barátaimnak, és önmagamnak leginkább.

Vissza akarok térni ide, mert itt érzem magam igazinak! Amikor megoszthatom másokkal a saját fantáziám rejtelmeit, és egy közös kalandba kezdhetek az olvasóimmal.
Így hát készüljetek... mert visszatértem hamvaiból kitántorgó főnixként. Megrázom magam, és lehull rólam az összes hamu. Mert az vagyok én, aki lenni akarok.