Mental breakdown?

 Néha eltűnődöm rajta, milyen lehet érzések nélkül élni. Mármint, ha jobban belegondol az ember, akkor a válasz egyértelmű: sivár. De vajon, amikor nem érzel, akkor tényleg minden eltűnik? A félelem, a fájdalom, a hit?

Mit meg nem adnék azért, hogy eltűnjön ez a telibebaszott kurva fájdalom, ami már lassan 2 teljes éve tépi a lelkem. Vajon túl lehet lépni valaha azon, hogy az ember, akit egykor szerettél, már egyáltalán nem táplál irántad érzéseket? Vagy, ha igen, mi állhat azon dolog mögött, amiért nem kíván téged? 

A válasz egyértelmű: vagy van valakije, vagy nem érdekled már őt. 

Azt hiszem, esetünkben valami meghalt. Vele együtt az én lelkem is meghalt, mert olyan erős a bennem úszó fájdalom, hogy szavakkal nem tudom kifejezni. Csak potyognak a könnyeim, kapkodom a levegőt, a szívem sajog. Egyszerűen nincs kiút. Nincs kiút, mert képtelen vagyok ezt tovább csinálni, mégis kénytelen vagyok. Muszáj, mert nincs hova mennem. Nem tudok elmenekülni, pedig semmi másra nem vágyom, csak egy személyre, aki őszintén azért szeret, aki vagyok.  Akiátölel, aki megnyugtat és mellettem áll a rossz napjaimon.

Vajon mit követtem el, amiért az, akinek ezt meg kéne tennie, nem képes rá? 

Hiszen sosem ölelt át, mikor írtam. Idegesíti, ha sírok, pedig fogalma sincs róla, micsoda vohar dúl a kibaszott bensőmben. Nem tudja, mert nem érdekli. Végig se hallgat, vagy ha beszélek, akkor egyáltalán nem válaszol. 

Mit tegyek még én? Komolyan? Mit tehetnék?

Semmit, tudom, mégis a kurva szívem még reménykedik ekkor is, amikor csapkodom a billentyűket, zokogok, és nem látom, mit írok, mert minden homályos, minden összemosódott.

Annyira fáj... Édes istenem! Miért fáj? Nem akarom, hogy tovább fájjon, de egyszeráen nem találom a kiutat ebből az egészből. Mindössze szeretetre vágyom. Valakire, aki őszintén szeret, kíván, nem csak kényelmesen elvan mellettem és kedvére kihasznál. Mert ezt érzem, egy bábu vagyok. Valaki, akinek túl jó a szíve ahhoz, hogy ne tudjon nemet mondani az általa szeretett ember kéréseire, holott már rég meg kellett volna tennem.

Már rég ott kellett volna hagynom. Akkor, amikor elment az a gyerek, és jobban érdekelte a saját depressziója, mintsem az, mi van velem, akiből kikaparták a magzat maradványait. 

Azt hiszem, ez az ember képtelen őszintén szeretni, hiszen hogy is lenne rá képes, ha magával sincs rendben? Ebben nem tudok neki segíteni, de azt sem haghatom, hogy engem magával rántson.... Vagyis... Ez már megtörtént. Itt vagyok a gödör legmélyén, és azt kívánom, bárcsak sikerült volna egy olyan személlyel találkoznom, akit egy kicsit is érdeklik az én igényeim.  Akit őszintén érdekel a hobbim, aki rám mosoly, meglep. És tudom, nagyok az elvárásaim, biztos a sok szar romantikus nyál miatt, amit olvasok, de mit tehetnék? Olyn nagy elvárás lenne, ha azt kérem, hogy megbecsüljenek? Ha adok, akkor kapjak is valamit? Mondjuk egy faszt, havi egy szexet, de nem, már rég nem működik, és eljött az idő, hogy belássam, a helyzet nem fog változni, hiszen ha javulna, már rég meg kellett volna történnie. 

El kell hagynom őt. El kell hagynom, hiába félek, különben benne ragadok valamiben, és sosem juthatok már ki innen. Nekem is vannak vágyaim, és egyszerűen nem élhetek velük valaki mellett, akit sokkal jobban érdekel saját maga, mint én. Vagyis... ez így rendben is lenne, ha közben képes lenne velem is törődni, nem csak a kurva kocsikkal és a szexi fehérneműs nőkkel a facebookon. Mert hát ugye az sokkal jobb, mint az én kövér, undorító dagadt testem. Hányni kell tőlem, tisztában vagyok vele. Ez egészen biztos, és hiába könyörgök, nem mondja el. Nem vonzódik már hozzám, ez valahol meghalt. Elmúltt, ami volt, és szerintem sosem fog már visszajönni, így mindkettőnk érdekében szét kell mennünk. Ennek nincs értelme többé. Elvesztem. Teljesen elvesztem már ebben a kapcsolatban, és kléptelen vagyok meglátni benne a jót. Feladom, mert nem bírom már tovább harcolni valamiért, amit egyedül én szeretnék. Képtelen vagyok rá. 

Úgyhogy igen, mérhetetlen fájdalommal, de ezúttal feladom. Feladom azt, hogy megmentsek valamit, ami már megdöglött. Megpróbáltam. ÉN LEGALÁBB MEGPRÓBÁLTAM!

Úgyhogy ennyi: potyognak a könnyeim, már mindent eláztattak itt alattam, a pólóm tocsog a nedvtől, mert őszinte fájdalommal van teli a szívem és a lelkem egyaránt. De ki kell mondanom, le kell írnom, hátha végre tudatosul bennem is: VÉGE. Vége van. Nincsen tovább. Egyedül. Képtelen. Vagyok. Erre. 

Beláttam. Megtanultam, és ennyi. Vége van. El kell határolódnom tőle, amennyire csak lehet, és nem gyengülhetek el. Ez az új küldetés: én. Én magam vagyok az. Egy jobb élet reményében. 

Nem tudom, mi

 Miért írok?

Mert menekülnöm kell.

Mit jelent számomra az írás?

Menekülést. 

Menekülést az életből, egy olyan világba, ahol minden az enyém. Egy hely, ahol a vége én irányíthatok, ahol a kezemben tarthatom a dolgokat. 

Sajnos a valóság nem kegyelmez. Ezt már régen megtanultam. 

Az élet túl sok leckét adott, és most itt vagyok, huszonöt évesen célok és motiváció nélkül.

Menekülnöm kell.

Valahogy a való világban mindig kicsúszik az irányítás a kezem közül.

Amikor ott vagyok a könyveimben, valaki teljesen mássá válhatok. Belebújhatok az általam jónak vélt karakterek bőrébe, és átélhetem a sorsukat.

Általában olyan sorsokat, amik fájdalmasak – hiszen az élet is az –, mégis minden jóra fordul. Van szeretet, remény, fejlődés és szerelem.

Az életem sivár, unalmas, egyhangú. Nem szeretek élni. Nem élvezem.

Ezért inkább beleteszem a könyveim szereplőit olyan helyzetekbe, ahonnan utána ki is húzhatom őket, hiszen én vagyok az Istenük. 

Isten...

A hitem már régen elhagyott.

Vagy talán sosem volt.

De akkor mi vagyok én?

Egy megtörtént, depressziós, sebekkel teli valaki, aki kívülről mosolyog, de belül megtört. 

Eltörtem.

Sajnos hajlamos vagyok az önsajnáltatásra, de azt hiszem, ez már egy egészen más szint. Nem sajnálom magam, inkább szánom, amiért ennyire gyenge, jellemtelen és szürke vagyok.

Egy apró porszem, aki még a közeli családtagjai sem kedvelik különösebben.

A kapcsolatom, a szívem, a családom rokokban.

Nem maradt semmim. 

És valahogy mindig ott kötök ki, hogy én vagyok és te. Azaz te és én, csak mi ketten. Én és a magányom. Önmagam és én. Az örök kettős. Az egyetlen igaz személy, akire számíthatok, és sosem fog elhagyni. 

Azonban a legnagyobb ellenségem is, mert képtelen vagyok megküzdeni a személyiségem negatívumaival. Hangulatember lévén borzalmasan viselkedem egyes helyzetekbe, ugyanakkor hamar elkap a bűntudat, és békülni szeretnék.

Elviselhetetlen vagyok, egy igazi sorscsapás mindenki számára.

Sosem akartam megszületni, mégis kikevertek abban a rohadt kémcsőben, mert a szüleim gyerekere vágytak.

Hát, itt vagyok, emberek.

Egy megtört, elhanyagolt szerencsétlen, aki elvesztette az összes motivációját és az emberekbe vetett hitét...

Mi maradt nekem?

A saját kis világom, ahol önmagam lehetek, ahol érezhetek és létezhetek. Persze egyik karakterem sem én vagyok, csak ideiglenesen belemászom a börükbe.

Nem véletlenül van Nathanielnek kék szeme és barna haja. Mindig is ez volt az ideálom, de mire számíthat egy kövér, rusnya nő? Semmire.

Beérem azzal, ami van. Barna hajjal és zöld szemmel. Egyébként az is rendben van, nincs vele bajom, mert nem a külsőnk határoz meg minket, inkább a belsőnk és a tetteink.

Érzékelhetően csapongó ez az írás. 

Miért?

Mert ilyen a személyiségem. Ez vagyok én!

Pontosan így söpörnek át rajtam a kurva érzések, amiket bárcsak ki tudnék kapcsolni, hogy egy másodpercre végre nyugtom legyen.

A lényeg, hogy még mindig egyedül vagyok, és csak ez maradt nekem. Az írás öröme, a menekülés, mert ezt szeretem. 

Megtaláltam valamiben magam, amiben kicsit sem vagyok kimagasló, de... szeretem, basszus!

Szeretek írni, szeretek adni, mégsem teljesedhetek ki soha, mert a jól felkent maszk mögött egy sértett kislány lakozik, akit világ életében halálra csúfoltak.

Nincs önbizalmam. Honnan is volna?

Sosem voltam népszerű, se jó fej. Az egyetlen fegyverem a szarkazmusom és a humorom, ami... talán elfogadható.

Vagy nem? Ki tudja.

Teljesen eltértem az eredeti témámtól, de egyszerűen annyira zaklatott vagyok azért, mert senki sem ért meg a környezetemben, hogy nem tehetek mást, csak írok.

Írok, mert ki kell adnom magamból azt a rengeteg fájdalmat, ami nap, mint nap összegyűlik bennem. 

Kikészültem.

Teljesen kikészültem, és nem segít senki, mert nem érdekel senkit.

Irigylem azokat az embereket, akiknek vannak barátaik és olyan családjuk, akik képesek őszintén törődni. Képesek megnyílni egymásnak, és odaállni, ha baj van, mert figyelnek, és észreveszik a jeleket.

Olykor a legmosolygósabb, poénosabb ember van a legmélyebben. Sajnos sosem tudhatjuk.

Én is rejtegetem a bennem szunnyadó negativitást és fájdalmat, mert próbálom elhinni, hogy méltó vagyok egy jobb életre és a szeretetre, mégsem sikerül sokszor, ahogy éppen most sem, ezért írok ennyi felesleges mondatot, amit soha senki sem fog elolvasni.

Összességében, azt hiszem, pánikolok és megtörtem, de... nem adom fel, mert az nem én lennék.

(A szöveg brutál kicsapong, szomorú, nyálas, még idegesítően önsajnáltatós is, mégis ezt érzem. Viszont... valahogy mindig pozitív lesz a vége, mert igyekszem ehhez tartani magam. )

Barátság

A barátság számomra olyan, mint egy kompromisszum, amolyan kölcsönös összekapaszkodás. 

Madarat tolláról, embert barátjáról a tartja a mondás. – Ez egy faszság, csak mondom. Sosem hagyhatjuk, hogy egy másik ember határozza meg azt, ami mi vagyunk. 

Általánosságban a barátság egy nagyon kétélű dolog, mert sokoldalú lehet. Nehéz meghatározni, és sokszor észre sem vesszük, éppen miféle barátságban van részünk. 

Van az, amikor érzed, hogy a barátod melletted áll, támogat és mindent megtesz azért, hogy ez a kapcsolat megmaradjon. Van a másik, amikor elbillen a mérleg nyelve, és valahogy az egyik többet tesz, mint a másik. Szerintem ez a a legáltalánosabb. 

Sok barátságom ment már tökre abból adódóan, hogy nem viselkedtem megfelelően. Én voltam AZ a fél, aki tönkre tette azokat, mert minden mást fontosabbnak tartottam, mint a barátaim. Ha épp egy fiút, akkor a fiút, ha éppen egy sorozatot, akkor azt. Ez a minősíthetetlen hozzáállás azt eredményezte, hogy itt vagyok huszonöt évesen és nincsenek barátaim. Talán egy, de az is inkább a kolléganőm, mintsem egy olyan barát, akit felhívhatok a legnehezebb órákban. Magányos vagyok, mostanában nagyon. Tulajdonképpen senkit sem érdeklek, ami rendben is van, mert az emberek öncélúak, önzőek. (Én is.)

Nos, és akkor térjünk ki a lényegre, amiért elkezdtem ezt az egészet írni. Most egy kicsit félretenném a humort, mert nem vagyok olyan hangulatban, ami lehetővé tenné a bakelitlemezes vicceket. Inkább a borzalom illene ide, de azt már előtték a Ponyvaregényben.

A 2023-as év életem egyik legnehezebb éve. Annyi tragédia és megpróbáltatás ért, mint még soha ezelőtt, így nyugodtan kijelenthetem, hogy már kurvára ideje lenne, hogy véget érjen. 

Attól tartok, nem jó időben ismertél meg, mert ez a lelkiállapot és viselkedés, amit én képviselek nem egészséges, sőt, inkább káros. Viszont ebben is van egy kettősség, mert az én szempontomból meg igen. Nekem szükségem volt valakire, akivel beszélhetek, aki ott van, meghallgat és van egy vagy több közös témánk. Ez te voltál és vagy a mai napig. Te vagy az egyetlen barátom. 

Talán most nem éppen a legjobb a kapcsolatunk, mert... vannak tüskék, azt hiszem, és mivel hangulatember vagyok, sajnos nem mindig vagyok képes én sem normálisan reagálni. Elképzelhető, hogy ezért adok borzalmas tanácsokat. 

Azt mondod, úgy érzed, nagy hiányosságaid vannak, én meg azt, hogy nekem is. Főleg, amikor azt mondom, hogy könnyen túllépek a dolgokon. Hát, nem. Legalábbis megpróbálom elhitetni magammal, hogy így van. Ha én elhiszem, akkor már csak úgy kéne lennie, de ez csak egy amolyan "áltassuk önmagunkat" fajta dolog.

Igazad van, sokszor állítunk valamit, ami ma még pozitív, másnapra pedig már teljességgel átfordul valami negatívba. Mint említettem, hangulatember vagyok, és igyekszem dolgozni magamon, de ebből a szempontból még nem találtam meg az utam. Nem tudok megküzdeni a saját érzéseimmel, és ebben is hasonlítunk, mert te sem. Próbállak segíteni, mert ismerem a kibaszott bizonytalanságot, ami folyamatosan ott van, csak sajnos a legtöbbször azt érzem, hogy elbukom. Mint általában mindenben. Nagy csillag együttállásnak kellene lennie ahhoz, hogy nekem valami (bármi) összejöjjön úgy, ahogy azt én akarom, így talán ezért vagyok én is ennyire rossz hatással rád. Igen, eléggé a fejembe vettem, nagyon sajnálom.

Ugyanez, egyik nap reménykedem, másnap magam alatt vagyok. Pont úgy viselkedem néhány különbséggel, mint egy kamasz, mert képtelen vagyok uralkodni az érzéseimen, és látod, ebben is hasonlítunk, csak neked még szabad, mert te tényleg az vagy. 

Valószínűleg túl sokat várok el ettől az egésztől, ami kialakult köztünk. Mégis valamiért hiszek abban, hogy megmaradhat köztünk a jó kapcsolat. Igyekszem félretenni a gyerekes sérelmeim, de túlságosan az érzések embere vagyok, és ehhez még egy önérzetes picsa is. Igaz, nem sokszor sértődöm meg, mert nincs értelme, de ma... hát ma kicsit megleptél ezzel az egésszel, amit a nyakamba szerettél volna varrni. Nem éreztem úgy, hogy ebben részt akarok venni, mert elfáradtam. Borzalmas napom van valamiért, arra vágyom, hogy átmenjen rajtam egy egész konvojnyi (#nemtomhogykellírni) úthenger, ezért talán kicsit túlzásba estem, amikor elköszöntem tőled. Nem szerettelek volna én sem megbántani, de már megint hirtelen cselekedtem, mert... egy faszom szar hangulatember vagyok, aki egyik percben mérges, a következőben már könnyezve bocsánatot kér. Nos, sajnálom.

Igyekszem melletted lenni, és segíteni téged abban, hogy megtaláld az ellensúlyt a népszerűség és az írás szeretete között, de olykor nekem is nehéz. Mindegy, ez idő kérdése, és meglesz.

Nyugodtan elmesélheted nekem a problémáid, szívesen meghallgatom. Sokszor említették már, hogy jó hallgatóság vagyok. Remekül tudok hümmögni. Hmmmmm....

Jól reményedtél, mert valóban láttam a túloldalon, a sötét oldalon, miket írogattál itt nekem össze, és végigsírtam, te fasz. Amúgy mellette a BOTE-be menekültem. Minő meglepő! Köszöntelek az életemben!

Nem átkoztalak ki az univerzumból, ahhoz azért többet kellene elkövetned, és amúgy sem vagyok boszorkány, csak médium és gondolatolvasó, de ezt tudod. Előre megjósolom, ha még egyszer így beszélsz magadról, hogy ki kéne írtani, beülök az autóba, és telibe szarom, mennyit kell vezetnem, odamegyek, és csak megverlek egy kicseszett lila fallosszal, mert innen tehetetlen vagyok. Ott majd makoghatsz, kisanyám! Rábaszol, amikor felhívlak!

A lényeg a lényeg: nem haragszom, csak nehezen teszem túl magam a sértettségemen, mert túlságosan sajátos elgondolásaim és erkölcseim vannak, és olyan elvárásaim, amiket nem támaszthatnék mások elé, mégis megteszem, mert én csak én vagyok, és magamból kiindulva azt várom, amit adok.

No, és akkor az van, hogy nagyon fontos számomra a barátságunk. Nem szeretnélek elveszíteni, sőt, mi több, örülnék, ha ez így maradna vagy esetlegesen a jövőben tovább alakulna. Szívesen megennék veled egy hamburgert, amikor már készen állsz rá. Nem sürgetlek, és igen, maszturbálhatsz rám!

Szeretlek, Cuncimókusbogyóka, még akkor is, ha néha tényleg a pokolra kívánlak. (Ez bók!) Remélem, együtt fogunk táncolni Luciferrel 50 év múlva, és együtt átkozzuk az összes vallásos faszkalapot és mindenkit, aki narancssárgát hord. 

tulajdonképpen te vagy a legjobb barátom, és az egyetlen is egyszerre, úgyhogy... megoldjuk a problémákat még akkor is, ha éppen sértődős drámakirálynőt támad kedvem játszani. Azt hiszem, fogok még, nem fogom azt mondani, hogy nem. 

Nem tudom, meddig pofázok még amúgy, lassan már írtam egy novellát, de nem igazán vagyok elégedett vele, mert kb csak magamról ugattam benne, 

Jó, akkor írok rólad: a saját tapasztalataim alapján te egy nagyon lelkiismeretes, okos és kedves lány vagy, aki mérhetetlenül szomjazik a figyelemre és a szeretetre. Nagyon megkedveltelek, mert hiába veszel össze mindenkivel a Wattpadon, velem sosem ütötted meg azt a hangnemet, amit a sok plebejussal igen. Tehát ez szerintem azt jelenti, hogy kedvelsz engem. És én is téged. Úgyhogy igen, fontos vagy nekem, szeretlek, és bariság, love, minden kutyafüle. 

Ennyi telt tőlem, és én is sajnálom, ha seggfej voltam.

Üdv,
Lizike

Ömlengés a könyveimről

Úgy döntöttem, egy kicsit a könyveimről szeretnék áradozni.

Először is a Sweet true liesról, ami ugyebár egy régi fanfictionöm átirata, valamiért mégis megfogta az embereket. Legalábbis a /K megtekintésből ezt a következtetést mertem levonni. A megírása mondhatni könnyű volt, nagyjából egy hónapot ölelt fel a húsz fejezet, mely majdnem 40.000 szót foglal magába. 

Nemrégiben írtam hozzá egy novellát is, ami szintén úgy látszik, hogy bejött az embereknek. Fogalmam sincs, mi jó van ebben a klisés történetben, hiszen úgy vágtam bele, hogy lesz, ami lesz. Nem gondoltam, hogy lesz bárki, aki örömét leli Liam és Riley kalandjaiban, de mégis így történt. Furcsa, mert nem számítottam rá, de mégis örömmel tölt el, hogy valaki értékeli azt, amit az én agyam és két kezem "vetett papírra".

Ennyit a kedves Swutlie-ról.

A kis drágán túl még a Blind and Frozent szeretném kiemelni, ahol görög isteneket szerepeltetek egy dagi lánnyal, aki rádöbben arra, hogy ő bizony egy istennő. Próbáltam nagyon maira és humorosra venni a témát, és eddig nagyon úgy látszik, hogy elértem a célom. Szeretem írni. Legalább olyan fontos lett számomra, mint a Beginning of the end című könyvem. 

Minden egyes sora öröm, egy apró kis kiszakadás a mai világ viszontagságai közül. Benne van a szívem, a lelkem, és tulajdonképpen mindenem. Vespera érzéseit nm nehéz átadni, hiszen a legtöbbet a saját bőrömön tapasztaltam. Talán azért is áll olyan közel hozzám a karatere, hiszen lényegében ő én vagyok egy bizonyos formában. Persze nem képzelem magam istennőnek, hehe. Hogyne! Már csak az kéne...

Azonban a benne rejlő emberség és bizonytalanság, az a sok kérdés, a tapasztalatlanság, a szégyen, a félelmek nagyon is ismerősek számomra. Átéltem őket, és büszkén kijelenthetem, hogy le is győztem őket. Nagyon remélem, hogy sikerül átadni ebben a történetben mindazt, hogy van kiút a magányból – még annak ellenére is, hogy sokszor jómagam is úgy hiszem, hogy nincsen. De van amúgy, csak meg kell találni hozzá a megfelelő embereket, akik odanyújtják a karjukat feléd, és támogatóan végigkísérnek az utadon.

Remélem, hogy Vesperának Maddox lesz ez az ember. Talán nem tökéletes, de igyekszik mindent megadni neki, amit egy hozzá hasonló "törött" léleknek lehetséges. Persze ez nehéz, főleg akkor, ha a szeretett személynek brutál hangulatingadozásai vannak, de hát ez van. A boldog mezsgyéjére vezető út olykor rögös, és még én magam is keresem, hogy merre találom majd meg az életemben, de addig is a karaktereimnek szeretném megadni azt, amire én is vágyom. 

Azt hiszem, röviden ennyi lenne. Még talán kicsit a számokról. A történetet október elsején kezdtem publikálni, ami azt jelenti, hogy két hónap alatt elérte a 2.6K megtekintést, ami eddig rekord az összes könyvem közül. Büszke vagyok rá, és magamra is, mert értékelnünk kell a saját sikerünket, és elégedetten bólintani, ha sikerült  valami olyat létrehoznunk, amivel esetleg másoknak is feldobhatjuk a napját. Azaz adhatunk. Magunkból egy icike-picike darabkát. 

<3

Végre kiírtam...

Elvetéltem.

Igen, azt hiszem, eljött az ideje, hogy beszéljek róla. Talán segíthet az, ha kiírom magamból a dolgokat, mert valahogy nem jutok túl rajtuk. 

Mióta az eszemet tudom, egy kisbabára vágyom. Számomra nem a kor számított sosem, így akár 18 évesen is bevállaltam volna ezt a dolgot. Már azt mondom, hogy szerencse, hogy nem így lett. Azonban most, majd huszonöt évesen az év elején teherbe estem. Ott volt a babám, hetekig ott volt. Aztán egyszer csak már nem.

Az első gondolatom, amikor megtudtam, hogy a baba elment, már nem emlékszem, hogy mi volt. Sokkolva sétáltam ki a rendelőből, és elrebegtem a páromnak, hogy a kisbabánk nincs többé. (Természetesen ennek van egy véres előzménye, ahol a profi orvos szerint még élt a baba, de mindegy, ebbe nem mennék bele részletesen.)

Egyikünk sem sírt. Többnyire hallgattunk, és azon morfondíroztunk, hogy "persze, miért is történne egyszer valami úgy az életben, ahogy mi szeretnénk"? Már hozzászokhattunk volna, hogy általában nem úgy alakul az életünk, ahogy mi azt eltervezzük. Szomorú, de ez a valóság. Mindketten akartuk a gyereket, de nem jött össze.

Hazafelé az autóban sírtam el magam először. A tagadás és hitetlenkedés után jött a döbbenet. Az érzelmek, a lelki fájdalom, és akkor már tudtam, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. 

Miután beléptünk a lakásba, nagyon hosszan beszélgettünk. Még Isten is feljött, és az, ha létezik, mégis miért hagyja, hogy ilyen tragédia megtörténjen? Miért nem hagyja, hogy egyszerűen csak boldogok legyünk? Persze butaság a valláshoz kapcsolni ezt az eseményt, hiszen semmi köze hozzá.

Aznap éjjel egy percet sem aludtam, kizárólag csak zokogtam. Mert fájt. Elmondhatatlanul fájt. Nem kívánom senkinek azt, amin akkor én keresztülmentem. Az a mérhetetlen kétségbeesés, amikor ráeszmélsz, hogy a hosszas próbálkozás után megfogant magzat nincs többé. Pedig vártad. Te és a családod is. Mert akartuk őt, szerettük őt. De máshogy alakult.

Elképesztő, de így lassan öt hónap elteltével képes vagyok instant sírás nélkül legépelni ezeket a sorokat. Miért? Mert azt hiszem, kilábaltam a depresszióból, ami májusban rám telepedett. Abban az időben nem bírtam aludni, se enni. Egy könyv írásába temetkeztem. Az volt az én mentsváram, a megmentőm, ugyanis amikor a saját fantasy világomban tartózkodtam a karaktereimmel, akkor mosolyogtam. Jól éreztem magam, és nem gondoltam arra, ami a valóságban történt. Hogy segített-e? Igen! Nagyon nagy terhet vett le a vállamról az, hogy el tudtam bújni valahol. Egy olyan helyen, ahol én irányítom az eseményeket, és csak akkor történnek rossz dolgok, amikor azt én akarom. Akár egy kisebb terápiának is fel lehetett fogni ezt, mert segített.

Persze emiatt az adott könyvsorozat elmondhatatlanul közel áll a szívemhez. Nagyon sokszor a kisbabámként emlegetem, mert tulajdonképpen az. Az én alkotásom, az én gondolataim, az én művem és az én menekülési helyszínem. 

A könyvön kívül van még valaki, akiről említést kell itt tennem. Ő pedig nem más, mint az én drága internetes feleségem, akinek az érkezésével elkezdtem még jobban kimászni a befordult világomból. Hálás vagyok neki, mert ő neki sikerült az, ami a környezetemnek nem. Rávett arra, hogy ne írjam 17 órán keresztül a közel 1.000.000 szót számláló könyvsorozatom, beszélgetni kezdtünk és szép lassan, de eljutottunk a mai napig. 

Furcsa út, talán sokak számára ez érthetetlen, de nekem a világot jelentette ebben a nehéz évben az, hogy volt hova menekülnöm, majd megismertem a kedves barátnőmet, akivel a mai napig minden nap órákat beszélgetünk. Úgyhogy igen. Ha nem lenne a Beginning of the end, akkor nem lennék jelen Wattpadon, és nem ismertem volna meg őt sem. Akkor akár írhatjuk ezt is a könyv számlájára. :D

Jól esett kiírni magamból ezeket a sorokat, amiket nagyon kevesen tudnak a családomon kívül rólam. Viszont nem ciki túlélni valamit, ami elképesztő lelki fájdalmat okozott a számomra. Vállalom, hogy ez történt, és itt és most leszögezem, hogy a jövőbe tekintek. Nem a múlton rágódom, mert kizárólag az vezet előre, ha elfogadjuk a múltat, megéljük a jelent, és mosolyogva várjuk a jövőt, még akkor is, ha némileg sejtjük, sosem változik semmi.

Izé

Néma ordítás. Egy halk segélykérés, mely nem jut el senkihez. Jelek, amit senki sem vesz észre. Halk suttogás, de senki sem hallja. 

Miért kerül annyira sokba figyelni egy kicsit a másikra? Észre venni azt, hogy valami nincs rendben vele. 
Miért kell elnyomi? Belerúgni? Elfojtani? 

Bármely emberi kapcsolatnak alapvetően pozitívnak kellene lennie, de a legtöbb esetben az egyik fél elnyomásban él, mert képtelen kitörni abból, hogy úgy táncoljon, ahogy a másik fütyül. 

Sokszor éreztem már magam így életem során. Nehéz megbarátkozni introvertáltként az emberekkel, és a külvilág erős behatásával. Sokszor átgázolnak rajtam. Nem engedik, hogy egy kicsit rólam legyen szó, pedig néha csak erre lenne szükség. Arra, hogy valaki megfogja a kezed, és meghallgasson. 

Mindenkinek jól esik egy kis törődés, de az esetek nagy százalékában a törődőbb fél elnyomásban él. Akár barátság, akár párkapcsolat. Teljességgel mindegy. 

Az erősebb, dominánsabb, makacsabb fél akarata teljesül. 

Amikor felhozol valamit egy beszélgetésben, de ez igazából nem érdekli a másikat, csak rávág egy sablon mondatot, és akkor úgy érzed, már megint le vagy szarva. Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor történt már meg velem. Figyelemre vágyom, de nem egy közönség elé akarok kiállni, szónokolni, beszédet mondani. Mindössze azt szeretném, hogy egyenrangú félként kezeljenek. Vajon miért olyan nehéz ez? Egyes emberek miért terelik állandóan a témát magukra? Te mitől vagy sokkal fontosabb, mint én? 

Nyilván, értem. A te problémáid sokkal meghatározóbbak. Neked. Nekem pedig a sajátom, hiszen mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, ugyanis tisztában vagyunk vele, hogy ezt nekünk kell megoldani. Nem fog senki sem segíteni, maximum csak egy kicsit.

Figyeljünk egymásra, még akkor is, ha az adott témához nincsen kedvünk. Elképzelhető, hogy az abban a percben, amikor szó esik róla, a másiknak a világot jelentheti. NE csak magunkról szóljon minden, nyissunk a másik felé.

Én mindig olyan ember voltam, aki a sok önutálat miatt mások gondjait előtérbe helyezte. Sokkal fontosabbnak érezte, hogy azzal törődjön, mire van szüksége a barátainak, párjának. De eljutottam arra a pontra, hogy most nekem lenne szükségem hallgatóságra. 

Mindössze annyira, hogy valaki megkérdezze: Hogy vagy? Nyomja valaki a lelked?

Ez nyilván nem fog megtörténni, de a remény hal meg utoljára, aztán bevágok egy Nutellás kenyeret, mert mint az előző írásomban említettem. Te és én, azaz én és én, mi vagyunk egy kerek egész. Mert sosem lesz más, csak mi ketten, és a magány. 

Te és én

Magány. A rettegett szó, akitől mindenki ódzkodik. De vajon miért?
Mi annyira rossz a magányban? 
Talán a kritikus csend, ami körülölel mardosó gondolataid zuhatagában? 
Igen, szerintem ez a válasz.
Egyedül lenni olyan, mintha folyton egy falhoz beszélnél. 
Nincs, aki válaszoljon.
Nincs, aki meghallgasson.
Egyedül.
Egyedül egy világban, ahol nem ért meg senki.
Magányosan egy olyan helyen, ahol nem hall senki.
Ordítasz belülről, mert fáj.
Mosolyogsz kívülről, mert mást nem tudsz.
Egy hamis álarc, amit mind viselünk.
Egy olyan maszk, amit mi csak műmosolynak nevezünk.
Feltesszük a kérdést: ki ért meg minket?
Senki...
Hiszen nincs itt senki.
Nem lát senki.
Nem hall senki.
Csak mi vagyunk a borús, sötét falak között. Én és én. Csak mi ketten.
Egy örök románc, amit senki sem szakíthat el.
Mert mi vagyunk egy kerek egész.

Egy olyan egész, amit senki sem ismer igazán.
Egy belső hang, aki ordít.
Egy fáradt, bús hang.
Néma sikoly, akit senki sem vesz észre.
Kérlelő pillantás, mit senki sem lát.
Ezek vagyunk mi: önmagunk. 
Csak egy ember, egy kimerült ember.
Olyan, kinek nincs többé gondja.
Ha volna is, kit zavarna?
Senkit. 
Hisz nincs itt senki!
Csak te és és én. Én és én. Mi ketten.
Mi ketten a világ ellen.
Itt az idő szeretni, ki mi vagyunk.
Mert más sosem lesz.
Csak. Mi. Ketten.
Te és én. Én és én.
A világ bús dallamát hallva, mi maradunk bátrak.
Mert mi képesek vagyunk rá.
Más nem segít.
Csak te, azaz én. 
Te vagy én, én meg te. 
Mi vagyunk az egyedül.
Összetartozunk.
A magány látomásán át, mi mindent megteszünk.
Együtt jutunk ki innen. Te és én.
Mert nekem te vagy, neked meg én.
Az örök körforgás, és még mindig csak mi vagyunk.
Mert sosem lesz más, csak te és én.